Laurin "Vérontó" Hunter

Név: Laurin "Vérontó" Hunter (a Vérontó becenevét egykori katonatársaitól kapta, amilyen kegyetlenül megölte ellenségeit)
Faj: Sötét démon
Nem: Nő
Kor: 23-nak látszik, pedig vagy ókor közepe tájt született.
S.B.: Bi
Jellem: Szexi, laza, kemény nő, de általában kedves is tud lenni... ha akar. Előfordul, hogy az igazgató háta mögött kikezd (legtöbbször szadizni) egy diákkal attól függően, hogy milyen a kedve.
Küllem: Mindennap más-más öltözetben jár, de inkább katonás kiszerelésben. Kedvenc ruhaviselete fehér trikó, farmersort, és bőrcsizma. A kiszerelését neonszerű övekkel csinosítja, hogy külsőleg is nagy hatást gyakoroljon.
Viselt tárgyak: Övtáska némi kis "kisegítőtárgyakkal" és egy-két fegyver, amit mindig magánál tart. De csak akkor használja az utóbbiakat, ha muszáj vagy éppen tanítási célból.
Foglalkozás: Az iskola bizonságija és egyben a felügyelője, aki a diákok minden lépését és mozdulatát figyeli.
Tantárgy: Fegyverhasználat és karbantartás

Előtörténet:
Valamikor a római birodalom felvirágzása idején születtem egy középrendű családban. Apám Calixus sokáig élt a boszorkány anyámmal szimbiózisban, amíg felvehette ember alakját. Ezután is sokáig csak kihasználta az ereje miatt és csak nemes cél érdekében vette el feleségül. Mire megszülettem, addigra apám minden erejét kiszipolyozta anyámból (ebben én is szerepet vállaltam, amíg velem volt terhes), így szülési fájdalmak közt halt meg, ahogy kibújtam belőle.

Ókor (Kr.e. valamikor 10):
Kiskorom nem volt olyan kellemes, mint a kevéske démonnak. A többi kisgyerek már akkor érezte démoni aurámat és egyenest féltek tőlem, ezért gyakran voltam csúfolódás középpontja. Nem törődtem velük, ám ahogy idősödtem, egyre jobban megmutatkoztak a képességeim és egy nap arra kaptam fel a fejem 12 évesen, hogy az egyik kötözködő srácot kibeleztem szülei és alig 5 éves kishúga szeme láttára. Attól a pillanattól kezdve elköltöztünk egy vidékre, ahol apám mindenre megtanított, amire csak lehetett. Erre csak alig pár napja volt, mert az áldozat apja a légiósokkal ránk törtek és elfogtak minket. Kiderült, hogy az apuka maga a római uralkodó kedvenc főparancsnokának jobbkeze.
Apámnak sikerült elmenekülnie a képességeinek köszönhetően, engem azonban hátrahagyott a rómaiak fogságában, de még később se jelent meg, hogy kiszabadítson. Öt éven át a rácsok mögött ültem telhetetlenül és kiszolgáltatva mindennek. Akkoriban a legszadisabb katonák és a kínzómesterek naponta egy-két alkalommal szerettek szórakozni a rabokkal, akiket hol megkínoztak, hol megerőszakoltak... köztük engem is. Mindez így tartott éveken át (hogy terhes nem lettem, az egy csoda), amíg egyszer csak átvittek Rómába a gladiátorkiképzőbe, ahol kitanultam egy-két harci tudást, aztán máris harcolnom kellett oroszlánok és más gladiátorok ellen a Colosseumban. Ezeket a játékokat mindig én nyertem meg alig pár pillanat alatt, és a közönség ujjongott. A római császár érdeklődését felkeltette a kegyetlen harci tudásom. Felajánlotta a szabadságot és mindent megkaphatok tőle cserébe azért, hogy legyek benne a légióba, mint női legionárius. Kicsit gondolkoztam rajta, de végül igent mondtam.
Visszanyerhettem 10 év után a szabadságom, és magas rangban dolgozhattam a római birodalomnak. Mindenem volt szép háztól kezdve a pénzig, de igazán nem ez volt az, aminek örültem az életben. A főparancsnokom, Massimus megkérte a kezem. Igazából nem gondoltam rá, hogy egyszer valaki feleségül fog kérni, de igazából nem akartam emberekkel kezdeni... és lám, Massimus nem egy sötét angyal véletlenül?!

Ókor (Kr.u. 30):
Érdekes események történtek az elmúlt években, de még érdekesebb volt a Jeruzsálem, ahová kiküldtek minket. Szerettem is ott lenni, amilyen módszerrel tarthattuk felügyelet alatt a városokat és ahogy kivégeztük a fegyenceinket. Kedvenc kivégzésem a keresztre feszítés volt, amennyire rajongtam a lassú, kínzó halálokért. Nem volt egy hét, amikor ne nézhettem volna sokáig, ahogy a sok éhen-szomjan haló szerencsétlen kegyetlen hőségnek és varjaknak kitéve szenvedtek. Bár lett volna jobb ötletem kivégezni őket, de a múltam miatt féltem használni a képességeimet és Massimus és gyakran mondogatta, hogy csak tegyünk úgy, mint az emberek és akkor senki se fog minket démonokat bántani. Bár lehet, hogy az egykori társaim tudták, hogy mi vagyok, de amíg kegyetlen és gonosz vagyok, addig nem érdekelték őket.
Aztán egy nap a húsvét idején egy idegen alakot kellett a keresztre feszítenünk, akiről azt sugallják, hogy a megváltó, a "zsidók királya". Hallottam egy bizonyos Jézusról szóló pletykákat, de nem hittem el. Rengeteg ember nézte végig a műsort, ezalatt furcsa, kissé ijesztő aurát éreztem a férfi körül. Nem tudtam, hogy mire véljem, de volt egy sejtésem, hogy a férfi démon. Nem létezik olyan, hogy egy ember tudjon vízen járni, gyógyítani érintésre és ételeket sokszorosítani, csak a démonok bizonyos faja... és mégis annyira furcsa és megrázó volt. Három nappal később nyugodtabb voltam, de aztán amikor megint megéreztem az aurát (Jázus feltámadt), annyira megrémültem, hogy önként elhagytam Jeruzsálemet és visszatértem Rómába, ahol ismét egy újabb megrázkódtatás ért. A szeretett fekete angyal férjem mit se sejtve váratlan hazaérkezésemről egy nyakát szívó vámpír nővel gyűrte a lepedőt. Ahogy megláttam őket, dühöm hatására elszabadult minden képességem és nekirontottam Massimusnak és a vámpír kurvájának, akiket rövid időn belül ugyanúgy széttéptem, mint egykor a gúnyolódó fiút. Sejtettem, hogy ezért ismét börtönbe kerülhetek vagy akár meg is ölnének, elhatározásra jutottam és elhagytam a római birodalmat. Ami biztos, az biztos: gyűlölni kezdtem a vámpírokat.

Középkor (1200-1500 között):
Nem sokkal a Rómából való szökésem után Japánba mentem, ahol évszázadokon keresztül újabb harci tudásokat és fegyverhasználatot tanulhattam el mesteremtől, aki szintén sötét démon volt. Miután sikerült mindent kitanulnom, visszatértem Európába, ám akkori Nagy-Britanniába telepedtem le, mivel ott több volt a druid és a boszorkány (a druidok rendelkeztek majdnem a boszorkány képességeivel, ezért ők beléjük is költöztem, hogy elvegyem természet erejével rendelkező tudásukat). Csak 2 druid és 4 boszorkány volt, akikkel szimbiózisban éltem. Az utolsó boszorkánnyal annyira jól elvoltunk, hogy közben szeretői kapcsolatba kerültünk. Massimo óta 1467 férfival voltam, de ő votl az első női szeretőm. Gyengéd viszonyunk alig 2 évig tartott, mert az emberek elfogták őt és máglyán ki is végezték, nekem viszont sikerült elteleportálnom a kezeik közül, de megrökönyödve néztem, ahogy a kedvenc boszim a tűz martalékává bizonyul. Éjszaka visszatértem a faluba és bosszúból a bűnösöktől kezdve az ártatlanokig mindenkit megöltem (gyerekeket se kímélve), aztán fel is gyújtottam a falut is, hogy a király katonái, mire kiérnek, csak romot és hamut találhassanak itt. A történtek után visszatértem Japánba, de a fajomat elkezdték kiírtani, így a mesterem átküldött a démonok világába.

Újkor (Első és második világháború időszakai):
Sokáig egy homokos incubussal és a párjával együtt éltem egy fedél alatt, amíg tudomást nem szereztem az első világháborúról, aminek örültem. Ahogy egy csomó démont, engem is sok ölés és vér annyira csábított, hogy visszatértem az emberek világába és Laurin Hunterként felszegődtem női katonának német fronton. Emelt fővel kezdhettem is: kivégzési végrehajtóként élvezhettem a háború éveit, ebben pedig több, mint párszáz különböző démon is benne volt. Az első végeztével csalódott voltam, de Berlinben maradtam abban reménykedve, hogy lesz még ilyen élvezetes időszak. És jött is a második világháború! Adolf Hitler, a német vezető bevezette a diktatúrát és a fasizmust. Bár a fasiszta fogalommal nem értettem egyet, de nem kötöttem senki orrára horogkeresztes seregben való bentmaradásért. Azt se tudtam megérteni, hogy a zsidókat miért üldözik csak azért, mert zsidók. Hasonló, mint démonok felé vetett gyűlölet. Tökmindegy volt, hogy ki kicsoda volt, csak a lényeg, hogy ölhessek és kegyetlenkedjek, ahogy tudok.
Ahogy eljött az 1945 és a Hitler bukása, még időben visszamentem a démonvilágba, mielőtt engem is nyakon csípnek. Nem hittem volna, hogy a nácik közt ugyanúgy több volt a démon, mint az ember. Ők is csak azért vettek részt, hogy bűn nélkül embereket ölhessenek azután, amiket ők szenvedtek meg miattuk...

Napjainkban:
Fogalmam sincs, hogy tudtam megúszni mindazt, ami történt. Démonokat is nem is egyet öltem már meg csak úgy. Kicsit túl sokat háborúzgattam és öldököltem két évezreden át, ennek ellenére részt vettem mindig a keleti háborúkban. Iraki bevetésem volt a legutolsó, amit egy kirúgás és börtön követett. Az úgy történt, hogy egy öngyilkos merénylőt kellett leállítanom, mielőtt együtt repül a fél várossal. Ahogy közeledtünk felé a kollégákkal, megéreztem a vámpír auráját az öngyilkosban. Már kétségbeejtő volt, hogy egy vámpír csak azért robbantaná fel magát, mert az arab hit ezt kívánja, ellenkezőleg azért szerintem, mert elege volt az emberekből, de ezt már soha se fogom megtudni. A vámpír váratlanul meghipnotizált egy képességével és azt sugallta, hogy végezzem ki a társaimat, ami akaratom ellenére megtörtént (nem mintha nem akartam volna ölni), ahogy a robbanás is. Életben maradtam, de a kormány előállított cserbenhagyásos árulásért és azonnal börtönbe dobtak két évre, amit majd egy megtervezett kivégzés követ. Semmi kedvem nem volt két évig a kivégzésemre várni, úgyhogy kiteleportáltam a börtönből és szökésnek eredtem vissza a démonok világába. Itt döntöttem el, hogy most egy jó időre félre kell tennem a gyilkolós természetemet és új démonként beilleszkedni emberek vagy démonok közé.
Egy lehetőség tárult elém. Egy vérfarkas, akit Warg Linderothnak hívnak, felkeresett és felkért, hogy a megalapuló iskolájának legyek a tanára, biztonsági őre és felügyelője is egyben. Mégha kicsit csalódott voltam, hogy egy rakás kis zöldfülű vakarcsot kell vigyáznom, figyelnem és tanítanom, de legalább ez sokat segíthet abban, hogy az elmúlt évezredeket feldolgozzam.

Üdvöltelem faj társ!

Az előtörténetedet el fogadom. Készíts 1 adatlapot és már játszatsz is.

Üdv:
Kluzgor