Kreatív sarok

Sziasztok Üdvözlök mindenkit a kreatív sarokban. A topic neve magáért beszél szerintem. Itt bármi nemű kreatívitásnak örülni fogunk lehet rajz, vers, történet, stb stb.
Csak kérlek titeket lehetőleg maradjunk a jó ízlés határain belül.
Köszönöm.

Én bár nem vagyok valami kreatív azért írtam egy kis rím verset igaz 2 verziója lett, de az 1ső lett jobb. De azért le írom mind kettőt .

1 Verzió:
Sötét erdő , sötét ének, sötét átok, sötét lélek.
Kárhozott lesz ki erre téved.
Éjszaki lényként issza véred.

2 Verzió:
Sötét erdő , sötét ének, sötét átok, sötét lélek.
Kárhozott lesz ki erre téved. Kárhozatból melyből fel nem ébred.
Éjszakai rémként látogat meg téged.
S így rémülettől el hagy téged a lélek. ( vagy az élet) ennél mind2 jó én meg nem tudok dönteni .

Nos remélem lesz még 1-2 kreatívitás

Bár MO-n nem is annyira, itt Olaszban méginkább és a képben lévő szereplőknek semmi köze a Rosario to Vampire-hoz, de így is:

Na, mivel most már tényleg 31-e van és Halloween, hivatalosan is:

HAPPY HALLOWEEN EVERYBODY!

Mivel már régóta nincs ide új bejegyzés, megosztom veletek az első általam készített Fanfiction-t. Ezen a történeten még csiszolni fogok, de remélem tetszeni fog az első változat is

A Naruto Nendaiki világában játszódó történetről van szó. Egy kirigakurei ifjú shinobi első próbájáról olvashattok itt.

Daizo kisírt szemmel ült a családi házban. A kezében egy levelet szorongatott, ami kicsit össze gyűrődött a kezében. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette a kopogást, csak azt, amikor egy férfi megszólította:
- Szia! - köszönt a férfi kedvesen. - Te vagy Daizo?
- Igen, miért? - kérdezte a fiú, közben a levelet bámulta.
- A nevem Minagawa Hiroshi! A Mizukage küldött érted. Azt szeretné, ha hozzám költöznél, amíg a szüleid vissza nem térnek. Erről adott egy papírt is. Gyere velem, kérlek!
- Mi van akkor, ha itthon szeretnék maradni? Megvárom amíg a szüleim hazatérnek. Úgy is pár nap múlva visszajönnek. Mindig haza jönnek pár nap múlva.
- Attól tartok, most sokáig távol lesznek. Mei sama említette, hogy ezúttal egy nagyon veszélyes küldetésen vesznek részt...
- És nem valószínű, hogy visszajönnek. - fejezte be Daizo a férfi helyett.
- Azt nem hiszem. Biztos vagyok benne, hogy haza jönnek hozzád. Addig viszont arra kérlek, hogy gyere velem. Amíg a szüleid távol vannak, élj velem és a feleségemmel.
A fiú ekkor felállt és a férfire nézett. Mindketten csendben voltak, nem beszéltek többet. Daizo lassan elindult az ajtóhoz, majd megállt Hiroshi mellett.
- Rendben van. Amíg nem jönnek haza, addig önnel és a feleségével fogok lakni. Viszont szeretnék minden nap haza jönni és rendben tartani az otthonomat. Nem szeretném, ha arra jönnének haza, hogy minden csupa por.
- Azt hiszem, ezt megbeszéltük. - indultak el Hiroshi házához.
A férfi Kirigakure központjában élt, egy hatalmas, kétszintes házban. Daizo csodálkozva figyelte az épületet, ami előtt egy kert foglalt helyet. Amikor beléptek a kapun, egy nő lépett ki a házból.
- Csakhogy megjöttetek! - mondta. - Örülök a találkozásnak, a nevem Kannagi Nana!
- Én is örülök. - hajolt meg a fiú. - Én Gaisuke Daizo vagyok.
- Gyertek be, pár perc és elkészül a finom ebéd!




Daizo szomorúan sétált Kiri utcáin. Épp a falu melletti tóhoz sietett, ahol a csapatának gyűlése van. Ez lesz az első alkalom, hogy találkozik velük. Nem tudja kik lesznek a társai, de még a Sensei-e nevét sem ismeri. Viszont különösebben nem foglalkozott ezzel a dologgal, mivel még mindig a szülei jártak a fejében. Nem bírta felfogni, miért vállaltak el egy olyan küldetést, amiből nem valószínű, hogy vissza térnek.
Annyira a gondolataiba mélyedt, hogy észre sem vette, amikor megérkezett a tóhoz. Hirtelen arra lett figyelmes, hogy valaki köszön neki. Az egyik csapattársa volt az, Yukihime.
A lány fehér kimono-t viselt kék csíkokkal. A kezén egy világos kék kesztyű volt. Miközben a Daizo a lányt bámulta, azon gondolkozott, vajon hol tarthatja a fegyvereit? Azonban ekkor újból megzavarták. Ezúttal a másik társa, Takeshi.
A fiú tetőtől talpig feketébe öltözött, a fejpántját pedig övként viselte. Rajta már jobban észre lehetett venni a fegyvereit. Kunai tartó a jobb lábon, egy övtáska, ami valószínűleg fegyvereket tartalmazott, illetve egy Ninjaken a háton.
- Sziasztok! - szólalt meg.
- Üdv, a nevem Takeshi! - nyújtott kezet a fiú.
- Tudom ki vagy! - fogadta el a kézfogást Daizo
Ezután egy pukkanás kíséretében megjelent egy nő. Tetőtől talpig feketében volt, de mintha csak leplek borították volna a testét. Fegyvert nála sem lehetett látni, ennek ellenére elég fenyegető jelenségnek tűnt.
Alaposan szemügyre vette a genineket, majd egy tekercset vett elő a ruhája alól. Olvasgatni kezdte, közben hevesen bólogatott. Kékre festett haja ettől eltakarta az arcát, így nem láthatták, hogy mosolyog.
- Tehát titeket kaplak. -szólalt meg. - Ha jól látom, te vagy Yukihime. Bemutatkoznál?
- Természetesen! Egumi Yukihime vagyok, most lettem genin.
- Ha nem mondod, akkor hülyén halunk meg. Arra lennék kíváncsi, mit szeretsz csinálni a szabad idődben, illetve hogy mire szeretnél gyúrni.
- Oh, elnézést! - sütötte le a szemét a lány. - Általában olvasni szoktam a szabadidőmben. Viszont csak akkor ha a napi edzésem már meg volt. Azon viszont még nem gondolkoztam, mire gyúrnék rá szívesen. Szeretnék jó lenni a közelharcban és a távolságiban egyaránt.
- Rendben, ezt majd megoldjuk. Esetleg valamit tanultál otthon? - kérdezte a kunoichi.
- Ami azt illeti, igen. Apukám megtanított néhány technikát, amihez elengedhetetlenek a fegyverek.
- Igaz, az édesapád kiváló fegyverhasználó. Rendben, akkor téged megbeszéltünk. Most te jössz! - mutatott Takeshi-re. - Te is csak azt mond el mit szeretsz csinálni, illetve mire akarsz majd gyúrni.
- Okés. A nevem Hirayama Takeshi, szinte mindig edzek. Ha van egy kis szabadidőm, akkor az eddigi tudásomat tökéletesítem, illetve fejlesztem. Én csak a közelharcban szeretnék jó lenni. A távolsági harc csak a gyávák fegyvere! - erre a kijelentésre Daizo felkapta a fejét.
- Az észt ne téveszd össze a gyávasággal! Minek lopóznék mögéd, ha távolról is le tudnálak szedni?
- Ohh, csak a gyávák szoktak lopakodni! Az igazi harcos szemtől szemben győzi le az ellenfelét.
- Elég érdekes vélemény. Szerintem nekünk nem az a feladatunk, hogy szemtől szemben győzzük le az ellenséget. A lényeg, hogy leleményesek legyünk és úgy végezzünk a célponttal, hogy az ne vegye észre. Ha továbbra is így fogsz gondolkozni, hamar elvérzel egy komolyabb küldetés alatt. - mondta a Sensei. - Most viszont te jössz, Daizo!
- A nevem Gaisuke Daizo. Szabadidőmben szeretek edzeni, illetve más dolgokkal lefoglalni magam. Például szeretek sétálni és olvasni is. A későbbikben pedig szeretnék én is Oinin lenni.
- Tehát a szüleid útján akarsz járni. Ez nagyon jó elképzelés. Jaj, el is felejtettem, Takeshi, te tanultál valamit odahaza?
- Igen, Sensei! Olyan technikákat tanultam, amelyekkel legyőzhetetlen vagyok közelharcban.
- És te, Daizo?
- Tanultam én is néhány dolgot. Például nyomolvasást, csapda ismeretet.
Ekkor a nő egy újabb tekercset vett elő. Oda adta Yukihime-nek és megmutatta mit is tartalmaz. Egy térkép volt az, ami a falut és a környékét ábrázolta. A genin nem tudta, hogy mit akar ez jelenteni, csak értetlenül bámulta a kunoichi-t.
- Nos, ha az én szárnyaim alatt akartok felcseperedni, akkor találjatok meg! Ez a térkép „X”-el jelöli a tartózkodási helyemet. Ha megtaláltatok, akkor elárulom ki vagyok és mihez értek! A csapatot Yukihime fogja vezetni, tehát fiúk engedelmeskedjetek.
Ezután a kunoichi egyszerűen csak köddé vált. A geninek meglepetten figyelték az eseményeket. Pár pillanatig csak álltak egy helyben és gondolkoztak. Végül Daizo megtörte a csendet:
- Nos, akkor lássuk neki! Mit csináljunk, kapitány?
- Ne hívj így, légy szíves! Hívjatok csak Yukinak, azt jobban szeretem.
- Rendben. - válaszolt Takeshi. - Hogy lássunk neki a feladatunknak?
- Azt hiszem, jó lenne, ha értelmeznénk a térképet. Valaki ért az olvasásához? Én nem vagyok benne igazán jó.
Ekkor Daizo átvette a térképet és tanulmányozni kezdte. Hamar rájött, hogy ismeri azt a helyet, ahova menniük kell. Már épp közölni akarta ezt, azonban Takeshi kitépte a kezéből a tekercset és okoskodni kezdett.
- Add csak ide! Én ehhez nagyon jól értek. Ha jól látom, ki kell mennünk a kapun és ha végig haladunk a nyugatra vezető úton, akkor pár óra múlva ott vagyunk.
- Elnézést, hogy bele szólok, de nem jól tartod a térképet! - szólalt meg Yuki, enyhén elvörösödve.
- Én tudom merre kell mennünk!
- Ez nagyszerű! - mondta Yuki. - Akkor vezess minket, mi pedig követünk.
Daizo ekkor bólintott egyet, majd elindult a családi házuk felé. Pár perc alatt elérték az épületet. Yuki lenyűgözve figyelte a helyet, mivel volt ott néhány nagyon érdekes eszköz, ami az edzést segítette. Azonban nem időztek túl sokat az épületnél. Ahogy érkeztek, úgy hagyták el. Ezután az erdőbe vezetett az útjuk. Fáról fára ugráltak, egészen addig, amíg meg nem látták a folyót, a túlpartján egy kisebb szigettel.
- Ott lesz a Sensei! - mutatta Daizo. - A szüleimmel jártam már erre. Azt mondták, hogy nagyon veszélyes környék, ezért ez lesz az első alkalom, hogy oda megyek.
- Aham. Akkor legyünk óvatosak! Nem hiszem, hogy a szüleid csak szórakozásból tiltották volna meg. - mondta a lány.
A kis csapat ezután tovább folytatta az útját. Szerencséjükre a folyó ezen része csak a derekukig ért, így könnyedén át tudtak kelni a túlpartra. Amint átértek, Takeshi elindult az élen. A fiú elég gyors tempót diktált, ami nem tetszett Daizo-nak. A fiú lelassított és alaposabban megnézte a környéket.
- Takeshi, azt hiszem jobb lesz ha meg állsz egy kicsit! - szólalt meg, de a fiú nem foglalkozott vele, mintha nem is hozzá beszélnének. - Vigyázz, mert csapdák lehetnek felszerelve a környéken!
Alig mondta ki, egy furcsa kattanó hangra lettek figyelmesek. Takeshi ekkor megtorpant, majd érezte, hogy valami elkaszálja a lábát. Mire a földre esett volna, Yukihime felsikoltott.
- Mondtam vigyázz! - szólalt meg Daizo ismét. - Még most megmentettelek, de később nem lesz ilyen szerencséd!
- Daizo kun, vezetnél minket? - kérdezte aggódó hangon a lány.
- Természetesen.
Takeshi kissé csalódottan, illetve mérgesen figyelte a társát, aki átvette tőle a vezetést. A továbbiakban sokkal lassabban és óvatosabban haladtak. Minden egyes méteren találtak valamilyen csapdát. A legtöbbjük ártalmatlan volt, viszont akadt közöttük néhány igen veszélyes is.
- Át van alakítva ez a hely. - szólalt meg Daizo egy olyan fél órás séta után. - Korábban nem ilyen csapdák lehettek itt.
- Miből gondolod? - kérdezte Takeshi.
- Pár perce láttam egy átalakított senbon-vetőt. Jelenlegi állapotában ártalmatlan ránk nézve. Viszont találtam már egy csapdát, ami egy akna. Ha rálépsz, robban. Utána órákig keresgélhetnénk a darabjaidat.
- Azt hiszem, akkor jobb lesz, ha szorosan a nyomodban haladok. - szólalt meg kicsit aggódva Yukihime.
- Lényegében igen. Ne aggódj Yuki, nem hagyom, hogy bajotok essen. Csak kövessétek az utasításaim és nem lesz baj! Most viszont menjünk, keressük meg hamar a sensei-t.
A geninek bólintottak, majd követték tovább a fiút. Daizo némán vezette a társait keresztül a kis szigeten. Szerencsére mindvégig sziklás terepen haladtak, így a fiú könnyedén észre vette a csapdák jelentős részét. Útjuk közben csak néhány kisebbet aktiváltak, de azok nem okoztak semmilyen sérülést sem a számukra.
Végül napnyugtára elérték a térképen megjelölt helyet. A sensei valóban már várta őket. A nő vidáman integetett nekik, majd eléjük sietett. Amikor a csapat közelébe ért, alaposan megbámulta őket.
- Úgy látom Yukihime nagyon jó munkát végzett és épségben ide hozott titeket! - szólalt meg egy hatalmas mosollyal az arcán.
- Elnézést sensei, de nem az én érdemem. Daizo vezetett minket el a szigethez, itt pedig ő mutatta az utat a csapdák között. Az övé az igazi érdem!
- Ugyan, Yuki chan! - szólalt meg a fiú. - Én úgy gondolom, hogy egy nagyon jó vezetői döntést hoztál. Mondhattad volna, hogy nem bízod rám a vezetést és a halálba küldhettél volna minket. Azonban te jól felmérted a helyzetet és egy nagyon jó döntést hoztál!
- Akármennyire is rossz elismerni, igaza van Daizo-nak. Te voltál a vezető és te hoztad meg a helyes döntést. A tiéd az érdem!
- Látom, igazi lovagokat kaptál társaknak. Nos, osztom a fiúk véleményét! - mondta a kunoichi, majd megsimogatta a lány fejét. - Most viszont engedjétek meg, hogy bemutatkozzak. A nevem Sakai Kazumi! 2 éve vagyok Jōnin, ti lesztek az első csapatom. Nagyon jó vagyok a Suiton elem, a Taijutsu és a Kenjutsu terén. A vezetésem alatt megtanítalak titeket az embervadászat rejtelmeire, a túlélésre, illetve a harci helyzetekben való viselkedésre. Ebben társaim is lesznek, ugyanis lebeszéltem egy Oininnel, hogy segítsen, illetve lesz még néhány másik segédem is a faluból. Ezen a helyen fogunk minden nap edzeni, ha befejeztük a napi teendőinket, vagyis a küldetéseket. Azt hiszem mára ennyi elég is lesz. Most megmutatom a biztonságot utat, így legközelebb már sokkal könnyebben ide fogtok találni!
Ekkor a nő elindult egy eddig rejtett hegyi ösvényen, a csapata pedig követte őt. Daizo ekkor már sokkal vidámabbnak látszott, mint korábban, ezt meg tudták állapítani róla. Valószínűleg mindez azért lehetett, mert kicsit megfeledkezett a szülei veszélyes küldetéséről.
Daizo a Minagawa házban elmesélte az ideiglenes nevelőinek, hogy mi történt vele genin élete első napján. A férfi és a nő vidáman hallgatták a fiú beszámolóját. Mindketten nagyon örültek, hogy boldognak láthatják a Gaisuke klán ifjú tagját...