Tető

Egy ideig üldögéltem, és csak néztem ki magamból, majd ismét kinéztem az ablakon a nap lemenőben volt, de innen nem láttam jól, pedig meg akartam örökíteni az első naplementém ezen a helyen. Felkaptam a füzetem, és elindultam felfele a lépcsőn, egészen a harmadik emeletig. Először úgy gondoltam, hogy a folyosó ablaka tökéletes lesz, de akkor észre vettem a tetőre vezető ajtót. Kicsit elgondolkoztam, majd felmentem, és lenyomtam a kilincset. Nyitva volt. Ahogy feljutottam a tetőre körbe néztem.~Ez lesz a tökéletes hely.~Jutott rögtön eszembe, és megcéloztam a tető szélét, kiváló volt a kilátás, pont rajzoláshoz való. Azonnal elkezdtem megörökíteni a naplementét, nem is törődve, hogy valaki megláthat.
-Ez a nekem való hely.-Mondtam, és ha egy nagyon halvány mosoly megjelent volna az arcomon, ahogy folytattam a rajzolást.

Inkább nem keresem tovább a szobámat, talán nem is ezért jöttem el az óráról. Lassan haladok, a kezemet hátul, a derekamnál összefogva. Néha egyet-egy sóhajtok, és amikor egy sötét lépcsőház felé érek, megtorpanok. Mintha valaki nézne. Hirtelen fordulok hátra, egy kecses mozdulattal, majd megfontoltan körülnézek. Senki, sehol.
~ Talán megőrültem?
Felcsillan a szemem, hogy jobban átlássak a dolgokon. Sötét van már, az óra is elhúzódott. Na jó, annyira talán nem sötét... de nekem ez már az. A röntgen-szemem még nem tökéletes, és még világosabban se tudok nagyon látni vele, de majd talán ezt tudom csiszolni. Visszafordulok, és vonakodva bár, de belépek a sötét lépcsőházba. Az ajtó nyikorog, így nyitva hagyom.
Ahogy befele lépkedek, újabb nyikorgást hallok az ajtó felől, majd apró trappolásokat a lépcsőn.
- Ki... ki van ott? - nézek le, de semmit se látok.
Ahogy lépkedek lefele, sikeresen megbotlok a saját lábamban, de nem zuhanok sokat, és az üldözőmre esek, így egymásba gabalyodva gurulunk le a lépcsőn.

Sikerül teljesen észrevétlenül követnem a lányt. Érdekes módon nem valamelyik emelet folyosóján kötött ki, hanem a kollégium tetején. Kicsit furcsának találtam, mivel mintha azt hallottam volna, hogy szobát keres.
A lehető legjobban rejtőzködök, így nem vesz észre, viszont később mégis meghallja a lépteimet. A kérdésére nem merek válaszolni, mivel nem tudom mivel magyarázhatnám ki magam az esetből. Azonban, amikor elindul lefelé a lépcsőn, megbotlik. Villámgyorsan előtte termek és elkapom.
- Nem esett bajod? - kérdezem meg, kicsit remegő hangon.

Csodálkozásomra, mikor már azt terveztem, hogy milyen színű gipszet kérjek a lábamra, vagy ilyesmi. De ekkor valami hirtelen megfogott, valami erős és meleg, de nem láttam, ki az.
- Nem... nem esett semmi bajom.
Csak meredek a megmentőmre, viszont nem tudom kivenni az arcvonalait.
- Te... nem viszel fel a tetőre, ha már a karjaidban vagyok? ^^,

Miután elkapom a lányt, megkér hogy vigyem fel a tetőre. Úriemberhez méltón fel is viszem. Az ölembe veszem, majd elindulok felfelé a lépcsőn.
- Természetesen felviszlek! - válaszolok.
Amikor felérünk, körülnézek. Addig nem rakom le, amíg a karjaim között szeretne lenni. Miután megnéztem magamnak a helyet, a lányra nézek. Enyhén elmosolyodok, majd megszólalok.
- Szia Shiki! Én vagyok az, Torvald! A teremben is hasonlóképen találkoztunk. Akkor ütköztünk, most viszont a karjaimban kötöttél ki.
Mivel kettesben vagyunk, kicsit bátrabban próbálok vele társalogni. Most még rossz kedvem sincs, szóval a szemkötőm a helyén van, így nem láthatja az átkomat.
- Mit csinálsz itt egyedül? - kérdezem.

Amint kiérünk, látom, ki is hozott fel ide. Torvald volt az, akinek kicsi, vékony alkatából nem néztem volna ki, hogy elbír engem.
- Igen, elég ironikus... mosolygok zavartan.
Egészen belefeledkezem, hogy a karjaiban vagyok, ezért nem is szállok ki onnan, majd letesz, ha nem bír el, gondolom.
- Csak egy kicsit ki akartam kapcsolódni... de te nem zavarsz. - mosolygok rá.
Aztán eszembe jut, hogy Ő hogy kerül ide.
- Na, és te miért jöttél ide?

Szerencsére nem vagyok gyenge. A látszat ellenére meglehetősen erős vagyok és elbírom a lányt. Érdeklődve lesem minden egyes szavát. Folyamatosan az ajkait bámulom. Majd amikor irántam kérdezősködik, elpirulok.
- Az az igazság, hogy követtelek téged! - szólalok meg félénken. - Miután ütköztünk, megtetszettél! Ezután nem tudom miért, de úgy éreztem, követnem kell téged. Végül itt kötöttem ki. Most pedig a karjaimban tartalak!
Ezután elhallgatok és várom a válaszát. Felváltva a szemét és az ajkait nézem. Legszívesebben meg is csókolnám. Nem tudom miért érzek így, de nagyon jó vele lenni.

- Hogy te milyen cuki vaaagy! - mondom, majd a mellkasához dörgölöm a fejemet, amitől egy kis pír jelenik meg az arcomon, de ahogy látom, ez nála is bekövetkezett.
- Te is tetszel nekem. - sóhajtok.
Megpuszilom, amitől úgy látszik, még jobban elvörösödik.
~ Tényleg nagyon cuki ez a srác!

Nem elég hogy a lány szavaira elpirulok, miután hozzám dörgölőzik, majdnem elájulok. Viszont folytatódik tovább a dolog. Szinte már lángra gyúl az arcom, amikor megpuszil.
- Ö, izé. - szólalok meg. - Nagyon helyes lány vagy!
Mire felfogom hogy mit is mondtam, elkezd zakatolni a szívem. Idegesen körbe nézek, majd a szemfedőm kilazul és leesik. Pont az ölébe hull. A jobb szememet azonnal becsukom, nehogy meglássa az átkot.

- Ohh, köszönöm.
Észreveszem, ahogy lehull Torvald szemkötője, és Ő becsukja a szemét. Kiszállok a kezéből, és puszit adok a szemére.
- Legközelebb.. azért mutasd meg, miért csuktad be a szemed. Én nem nevetlek ki... ezt pedig megtartom. - vigyorgok, majd felkötöm a szememre szemfedőt. - Harr, kalóz társam! Én megyek is!
Mondom, majd elkezdek a tető széle felé kezdek futni. Érzem, hogy Ő utánam fut, ám én levetem magam, és gyorsan átváltozok, apró, csillámló homok szemcsékké. Kicsit csodálkozni fog, hogy nem látja majd a nyomom...
Amint meggyőződök róla, hogy már nem figyel, visszaalakulok, ám a dzsekimet már nem varázsolom vissza magamra, így a kimono-ban megyek az ünnepségre.

// Iskola, Ceremóniák terme //